Napok óta ostromoltuk már a Poklot, mikor végre megláttalak.
Ragyogó lelked fekete foltok csúfították el. Szárnyaim kitártam, a Pokol mocskos
talajártól elrugaszkodtam, s feléd repültem. Az emberi lélek szépséges, még így
is. Alig vártam, hogy hozzá érjek, ó, ahhoz a törékeny csodához.
Messzebb voltál, mint azt gondoltam. A harcban kifáradt
szárnyaim alig bírták, de csak repültem feléd, egyre közelebb, majd szorosan megragadtalak. Végre felfelé szálltam, veled karjaimban. Akkor még nem tudtam,
hogy így kezdődött zuhanásom.
Te vagy a Nap.
Ahogy egyre közelebb kerültem hozzád, úgy veszítettem el családom,
s adtam fel mindent érted.
A szárnyaim most égnek.
Én vagyok Ikarus.
Lehet, hogy egy kicsit angst, de benne van az ígéret, hogy lesz ez még jobb - legalább is én belelátom. <3 Szépek a száz szavasaid is - gratula. :) <3
VálaszTörlésŐszintén, nem is gondoltam bele, hogy ez vajon milyen vég is, de talán a nyitott a legjobb, akkor mindenki úgy látja, ahogy szeretné. Most tényleg nem gondoltam bele mi lehetne ezután, van-e remény stb, pedig ez nem jellemző rám, mindig több részlet van meg a fejemben a sztorikról, mint amit megírok.
TörlésKöszönöm, hogy olvastad. :) ♥
Annak ellenére, hogy mindössze száz szó, olyan mocskosul a hatása alatt vagyok még most, az elolvasás után majd' negyed órával is, hogy az valami hihetetlen. Gratulálok hozzá, fantasztikus lett! :)
VálaszTörlésNagyon köszönöm! :) ♥
Törlés